Magyar a magyarnak...

„Istenem! Óvj meg a barátaimtól!

Az ellenségeimmel magam is elbánok.”

 

Jól ismerjük a fönti szellemes fohászt. Bólintunk, esetleg keserűen mosolygunk hozzá, csóváljuk a fejünket, aztán napirendre térünk a dolog felett. Marad minden a régiben.

Nem szeretem ezt. Aki mondja, erkölcsi magaslaton érezheti magát, és erről a magaslatról sajnálja le azt, akiről ítéletet mond. Túl könnyű ez így. Silány, felszínes. Ha még csak ennyi lenne, hagyján, de innen lehetetlen előre lépni. Lehetetlen megoldást találni. Marad a megosztottság, és az érzés: nem is lehet ez másképpen.

És magyar tesz keresztbe egymásnak ismét és újra. Hiszen ilyenek vagyunk. Valóban? Nem hiszem ezt. Nem vagyunk ilyenek. Naponta vagyunk kísértve, hogy hibázzunk, vétkezzünk, egymást bántsuk, eláruljuk, de nem kell engednünk a kísértésnek.

„Meg kell értenünk, hogy kizárólag attól vagyunk értékesek, hogy Isten fogadott gyermekei vagyunk, aki kereszthalálával megváltott bennünket, értelmet adva ezáltal életünknek.”

Az elmúlt évtizedben Csíksomlyó soha nem látott mértékben vonzotta magához a zarándokok százezreit. Szűzanya gyűjti egybe a gyermekeit, hogy megáldja a jelent, és megáldja a jövőt. Csodát élünk át minden esztendőben. A magyar nép lelke az egekig emelkedik Pünkösdkor a Somlyói Nyeregben.

Másnap sokan zarándokolnak ezzel az emelkedett lélekkel Gyimesbe, Gyimesbükkre, hogy hálát adjanak, hogy együtt legyünk, hogy megélhessük Istenünk szeretetét újra. Szeretnénk kitolni az ünnep kereteit talán az egész esztendőre, egész életünkre. Együtt imádkozunk, és meghallgatjuk egymást. Egymás szívből jövő, áradó gondolatait.

És újra jön a kísértés, az emberi büszkeség képében. Ki tudja, miféle érdek akadályozta meg, hogy Papp Lajos professzor úr, és Főtiszteletű Szabó Sándor püspök úr szavai elhangozhassanak ott az Ezeréves Határnál, ahogy tervezve volt. Nem is érdekes most már. A pillanat elveszett, nem lehet visszahozni. Pedig tudjuk, ennek nem lett volna szabad előfordulni. Ám fontosabb, hogy ne fordulhasson elő többé!

Nem akarom keresni a vétkest, hiszen naponta kérem arra Istent, hogy úgy bocsásson meg nekem, ahogyan én teszem azt az ellenem vétkezőkkel, de azt érzem, hogy a tüskét, amit ez az esemény tízezrek körme alá vert, csak ki kéne húzni onnan. Hiszem, hogy nem a vádaskodás a megoldás, de a hibát jóvá lehet tenni. És jóvátenni az elkövetett hibát, az nem penitencia, hanem lehetőség. Adja Isten, hogy az is így fogja fel, akit illet! És láthatnánk, hogy ahelyett, hogy egymásnak feszülne az indulat, kezet fogna újra két magyar ember, és történelmet írna ezzel újra. Imádkozhatnánk ezért.

 

„Lesz felemelkedése a magyarságnak, de ennek egyik legfontosabb előfeltétele a lelki és szellemi megújuláson túl az, hogy az anyaország és az elcsatolt területek magyarsága újra átélje és újra megtanulja, hogy mi mindannyian eltéphetetlenül egymáshoz tartozunk: egy a nyelvünk, imáink, örömünk és bánatunk, muzsikánk és szívverésünk, álmaink és vágyaink. Csak együtt vagyunk teljesek.„

Kabarcz Zoltán

(Az idézetek a Pesti Vigadó Dísztermében a Magyar Örökség Díj átadási ünnepségén 2014. június 21-én elhangzott Popovics Béla beszédből származnak.) 

 

 

Oldal: Egyek vagyunk?
Magyarok Csíksomlyón - © 2008 - 2024 - magyaroksomlyon.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat